Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MI TÖRTÉNT AZTÁN?

2011.02.02

Mi történt aztán?

 

(az „Összejövetel” c. novella folytatása)

 

 

Ott hagytuk el két elvált hősünket, amikor a hölgy kapuja nagyot csattanva bezárult az újév korareggelén. A kint maradt árva férfi még állva maradt a járdán egy pillanatnyi időre, aztán elindult ő is hazafelé. Szíve komor lett. Fájt neki a félbe maradt, amúgy szépen indult ismerkedés kis szúrása. Annyira jól érezték magukat, egész éjjel beszélgettek, táncoltak, hogy egy meghívást elvárt volna. Ő nem érezte a lehetőséget arra, hogy kezdeményezzen – de egy tea, kávé, séta, bármi ártalmatlan találkozási lehetőség a nő irányából azért nagyon jól esett volna.

 

 

Fájt még a válás. Nem az elvált fél után kesergett – hiszen akkor el sem válnak, ha annyira erős a kapocs. Fájt viszont a teljes magány, ami az elköltözött asszony után maradt. A kedves hétköznapi szokások, sztereotip, mégis fontos beszélgetések, vagy csak szavak, illatok, mozdulatok – egyáltalán – a másik ember kézzel fogható jelenléte. Ők nem egymásnak voltak teremtve. Mikorra kiderült, már azon vették észre, hogy kapcsolatuk, házasságuk lekókadt, mint egy elszáradt virág. Nem hangoskodtak. Inkább a csendek voltak fülsiketítőek. Megbeszélték, emberi módon – jobb most új lehetőséget találni maguknak, mint őrlődni, mint búza a garaton. Az asszony el is ment a szülővárosába. Lakással meg azért nem volt gond, mert már a házasság előtt is a férfié volt. Gyermeket nem ad az isten szeretetlen házasságba.

A másik történet kegyetlenebb volt sokkal. A kis tanárnő atléta termetű, Apolló szépségű férje csak az udvarlás ideje alatt húzta meg magát. Alig kötöttek házasságot, kitört belőle az elmebaj határát súroló durvaság. Ütött. Sokszor és nagyokat. Pedig alkohol itt nem is játszott szerepet. Csak simán állat volt.

Iskolába nagyon nehéz naponta bemonoklizva menni. Az lett a megoldás, hogy multifokális szemüveget csináltatott a kis asszony, erős árnyékolással. Így látszott, hogy nem napszemüveg, de a sötét felület az ütések kékjét jótékonyan takarta. A válást nagyon nehéz volt keresztül vinni. Mert az állat „Apolló” sehogy nem akart válni. Sok herce – hurca után, mikor végre kimondták a válást, gyorsan hajtott egy nyálkás úton és belecsapódott egy ostorlámpába. Annyira szétment a szerencsétlen, hogy más, mint hamvasztás ne is jöhetett szóba. A férfi szülei a válás után is kedvelték egykori menyüket. Kérésükre elment a temetésre, mert a megtört anyósnak nem volt szíve nemet mondani.

Ennyit a két fél előzményeiről. Nem csoda, hogy óvatosak, kesernyések, kicsit életuntak voltak akkortájt. Ezért volt nagy felfedezés a véletlen találkozás az összejövetelen. A tanárnő a társaságból megtudta, mennyire felkeltette kecses kis személye alkalmi esti partnerének érdeklődését. Azt is elmondták neki, nagyon zárkózott lett ez a fiú és magát alulértékeli a vele megesettek után, ezért hívni nem fogja. Tanácsolták tehát, kezdje ő, mert nagyon kár lenne értük. Összeszokott társaságban nem gond egy telefonszám. Megadták a nőnek, aki nem is gondolkodott sokat és január végén fölhívta kísérőjét.

Elmondta, mennyire jól érezte magát megismerkedésük estéjén. Szívesen látná, ha meglátogatná egyszer, hiszen úgy vette észre, nagyon jókat tudnának még folytatásképpen beszélgetni.

A mérnök azonnal igent mondott. Egy varázslatos szombat estén meg is érkezett. Bájos, meleg, otthonos lakás fogadta. Egy személynek kitalált, okosan tagolt, de minden részlete nagy hozzáértésről tanúskodott a berendezésnek. Ezt azonnal szóvá is tette. A hölgy köszönte az elismerést. Régi, nagy szerelem volt számára a belső építészet. Szerette volna tanulni is – de ahhoz rajzolni kell tudni, hogy a Képzőművészetire fölvegyék. Azt meg ő nem tudott. Így maradt hobbynak a lakberendezés és nyelvszak a tanulásban, mert az kiválóan ment neki. Kellemes kis asztalt terített, teával és apróságokkal, okos funkcionálisan oda tartozó tárgyakkal. Első vizit alkalmával nem zabálunk!

 

A csevegés pompásan folytatódott, ott ahol abbahagyták. Teljesen feloldódott a gyanakvás, a feszültség elszállt. Magda és László, mint borsó a héjával, úgy összeillettek. Nem voltak kötelező körök. Nagyon őszinték voltak egymáshoz, olyan természetességgel, mintha ezer éve egymás mellett éltek volna. A közös, baráti társaságba immáron együtt mentek. Ott aztán föl is lélegzett mindenki, aki nekik drukkolt. Már pedig mindenki nekik drukkolt. Nem akarták sokáig húzni – halasztani a döntést, mert a jót meg kell ragadni. Elhatározásukat tettek követték.

A két lakásból bájos kertvárosi ház lett. A kedvelt társaságnak meg bejelentették – nyár végén esküvő. Szeptember eleji verőfényes nap volt, amikor az egész társaság jelenlétében megtartották az esküvőt. Lászlón úgy állt az öltöny, mint a parancsolat. Olyan magától értetődően volt elegáns, ami természetes, egyszerű és finom. Magdus gyönyörű volt. Bordóba hajló kivágott bársony, földig érő ruha volt rajta hosszú szoknyával, mely úgy folyta körül karcsú termetét, mint egy frissen szedett rózsa. Valóban ugyanolyan rózsából készült a csokra is. A házigazda – a társaság létrehívója ragaszkodott hozzá, hogy nála ünnepeljenek. A már langyosodó, fáradó napsugarú időben pompásan ragyogott minden a nagy kertben. Ünnepelvén annak a diadalát, hogy mindenből föl lehet állni, akármilyen mélyre taszítja az ember lelkivilágát az élet, időlegesen.

 

Hosszú, szép házasság lett belőle, gyerekekkel persze és teljes megértéssel egymás iránt. Ami nem is csoda. Kóstolták a rosszat, így sokszorosan meg is tanulták becsülni a jót. Legkedvesebb ünnepük az óév búcsúztatása lett. Ahogyan László hangosan meg is fogalmazta: - Akkor kaptuk ajándékba egymást. Ez akkora ajándék, amit nagyon meg kell becsülnünk.

Köszönöm a sorsomnak, hogy megismerhettelek téged, mert nekem te a boldogság vagy és a nyugalom maga!

 

 

thao

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.