Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


TE OTT ÁLLSZ AZ ÚT VÉGÉN

2010.12.14

Te ott állsz az út végén

 

 

 

Próbáltam jobbra, balra nézni, futni, elrohanni, bekötni a szemem. Próbáltam tulajdonságaidat ferdíteni, rólad hamisat feltételezni, mindez hasztalan. Értelmetlen, elszáll, mint a füst, hangja vesztett, süket.

Az élet egyféleképpen képzelhető el – veled.

 

 

 

Mikor a védekezés támadássá válik, s bolond módjára futok előled messze, akkor mindig kirajzolódik s fölfénylik előttem édes arcod képe. Érveket gyártani, hangolni ellened magam – azt nagyon lehet. Egy valamivel nem számolok soha. Nem számolok állhatatos veled. Te szóltál, nem mondod ki kétszer, hisz az már eskü, fogadalom. Bizonysággá válni, benned bízva élni, az a megtestesült tiszta nyugalom. Folyik az életünk, vannak is döccenők bőven. De balga magam sima aszfaltot álmodik, meg azt, hogy minden elébem fog futni készen. Nem gondolok ostoba fejjel arra, hogy mi nekem kín, neked is maga a szenvedés. Csak te kőkeményen állod a mostoha támadások makacs kereszttüzét. Betegen, kisebesedve nem mondtad, gyere, most kötözz be. Kiszenvedted a bajt magad. Mivel szemérmesen eltagadtad, én nem látva téged, nagyon lehordtalak. Türelmesen hallgattál végig. – Ennyi a hited? - s mint megszidott kutya a tornácon öledbe hajtottam fejem. Megemlékeztük a méltatlanul csak néha emlegett dalnokot. Ki 37 évesen örökre elment, mellében kisgyereknek való, aprócska, fejletlen szívvel ránk örök értékeket hagyott. Minden dalában ott a megvétózhatatlan tehetség, a született zseni. Minden szava, minden hangjegye mégis annyira emberi. Csak arról énekelt, mi mindenkinek szívébe hasít. Egyedül maradt anyát, hazát, feleséget, ki mindenben, de mindenben segít. Elnézi a konyakba fúlt haknik sorát, mert tudja, a felkentet valami hajtja.  Fölöslegesen szót fecsérelni, mikor a szíve a visszavonhatatlant kérdezetlenül súgja. Az mennyire, mennyire ostoba volna.Varrt hát neki fellépő öltönyt (ez biz nem kis teljesítmény), sokat és mellette nevelte szépen a lányokat. Akik rettentő imádták apát, s bár kicsik voltak, mikor örökre elment, évekig nem bírták hallani dalát. Most már nagyapa lenne, boldog és hűséges nagyon. Neki az élet ennyit mért ki, csak emlékére gyűlik már a mérhetetlen szeretet – halom. Amikor géniusz mellett, ki sokszor nehezen viselhető, ily hűséggel kitartanak, akkor hajtom mélyen a fejemet le és elgondolkodok - magamon. Sérülten kaptál, már nem a régi. A beteg szív itt is vészjóslót susog. Ezt te nem vagy hajlandó figyelembe venni: - Mellettem, tudd meg, igenis, élni fogsz! Élni nekem, az én örömömre, szép leszel mindig, tudom. Te nem leszel soha öregasszony – hiszen te vagy az én asszonyom! – Ekkora hittel szemben perelhetetlen bármi. Akaratod a szikla, meghajtom előtte a fejem. Elfelejtem – de tényleg, hogy nem egészen „olyan” a szívem.

Mivel az a hitem, megadtam magam a sorsnak. Nem ellenkezem veled, hiszen te az egész életemet magadnak akartad. Mennék én sokszor, kétkedek, visszavonok sokat. Betudod, kezded elölről, veszed elő engem szelídíteni kedves mosolyodat.

Megyek, ballagok előre, s a dal egyre magamban, bent dalolva szól. Elmerengve szeretett zenészem énekén.

„Bárhová megyek, te ott állsz az út végén”.

 

 

Máté Péter emléke nyomán.

 

 

thao

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.