Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Áldás

2010.09.21

Áldás

 

 

 

 

Kibontott hajjal fusson utánad a hajnal. Legyen könnyű lépte csupa napsugár. Bársony köntösébe burkoljon a fenséges este, csillagos dísze ragyogjon vissza szemed fáradt bogarán.

 

 

 

Mindenféle jóval áldjon meg az élet – megérdemelnéd már annyira. Kétség köveit, még ha nincs is jogom, lábam előled mind elrugdossa. Legyen a szíved alján mindig BÉKE. Erre gondolj, mikor a felszín vacog. Gondok vannak, de soha nem súlyosak, ha ez a bizonyosság bent fészket rakott. Nem kell semmilyen állandó jelenlét. Talán nem is kell egyáltalán. Valami furcsa, ismeretlen úton tudok áldást küldeni hozzád minden nap folyamán. Küldöm akkor is, ha pont nem gondolok rá, mert az áldás a lényemből fakad. Ez a kegyelmes, szép sugárzás úgyis elér hozzád, s veled és végleg a tiéd marad. Tudod, ahhoz egyet – mást meg kell élni, hogy ne akarjuk a világot magunkévá tenni. Meg kell tanulni, jó az is, ami nincs. Ha a tudat fényes, érik a bölcsesség elhintett magva, szárba szökkenve mérsékletre int. Nevetésre húzódik a szemem sarka, nem siratok lehetetlenségeket. Elküldöm, amit jónak szépnek érzek, csak úgy a levegőn át, hogy így segítselek. A küldemény megérkezik biztosan, mint tanultuk:- lélektől lélekig. Ennél fontosabb most számomra nem is létezik. Lehetetlent nem kísérteni bölcsen megtanultam már. Mi nem megélhető, számomra bölcsen elrakandó és bizisten, legbelül se fáj. Mindig az emlegetett dalnok, költő - énekes tolul fel előttem, hogy illő példát vegyek. Nem lehet véletlen, hogy szalagját már rongyosra hallgattam és néztem. Veszteségének méltóságát tanulom. Azt ahogyan a véglegest belátva, fél szívvel, de szikla szilárdan ment tovább a buktatós úton. Az egyetlen múzsa nélkül élni, róla nem beszélve, mosolyogva fájni, s tapintatosan mindenkivel a távolságot megtartani. Miért vagdaljanak bele az újságok: - hová lett az imádott Mariann? Hogyan tud nélküle írni, énekelni, élni? Egyáltalán nem rájuk tartozó, titkos fájdalom. Amikor a Carnegie Hall-ban a nagy tömeg üvöltve, sírva ünnepelte, szalutálva kisétált. A két vokalista gyönyörűn befejezte – magára hagyatottan – a búcsúének fájdalmát szerényen. A duett mély zokogása elbúcsúztatta az örök Mariannt. Költőnek, s embernek több múzsája nem lesz. Ami véget ért, viszont visszahozhatatlan. Adjuk meg hát méltó tiszteletét, emlékét, öröme visszatérő, fájó örök ragyogását. A búcsú kegyetlen, megmásíthatatlan és végleges voltát: „Solong Marianne”! Mondjuk mindannyian, mikor elrepül a kék madár. Helyébe szívünkbe béke költözik, üresség helyett a bölcs, megbékélt hiány.

 

 

Áldjon az örök, szép, fiatal Isten, bánatot ne ismerj soha, én csak intek kezemmel, nem szalutálok, hisz nem férfi vagyok, s nem vagyok katona. Katonásan, okosan kemény a szívem, de szeretettel csordultig teli. Elmentél ugyan, de emlékeddel gazdagabban saját békéjét bizton megleli.

 

 

(Leonard Cohen is tisztelettel megidézve)

 

 

 

 

 

thao

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.